Hat láb, két szív, egy büszkeség!
Izé gazdájaként, el kell mondanom, szeretem a kihívásokat. Szeretem az embereknek bebizonyítani, hogy képes vagyok olyan dolgokat is véghez vinni, ami szerintünk lehetetlen. Ugyanezt Izével is szeretem véghez vinni. Izé a legtöbb ember szemében egy szerethető kis lény, de se több, se kevesebb. Hogy idézzek egy vicces mondatot a múltból: "Arra jó, hogy egészséges felnőtteknek mutogassák, látványosságként..."
(Neo csapat a start előtt. A képért köszönet Vid Gábornak)
Nos, az a nagy harci helyzet, hogy ő sokkal több, holmi látványosságnál. A világ legbelevalóbb csivavája. Nem azért, mert vizsgázott terápiás kutya, nem azért, mert agilityzik, és még csak nem is azért mert többet sétál átlagosan egy nap télen, mint más kutya egy egész téli hónapban. Ő azért különleges, mert ha én, mint az ő elme roggyant gazdája, kitalálok valami eszement dolgot, akkor szívesen de legalábbis az én kedvemért véghez viszi azokat az apró kis csodákat, küzdelmeket, amik más négylábú számára természetes.
Szóval, jött az ötlet, hogy az Egyesületünk kapott egy felkérést, miszerint indulhatunk csapatként a Hard Dog Race, nevezetű terepfutó kutyás versenyen. A kitétel az volt, hogy egyeseületi színekben vizsgázott kutyával lehet indulni. Hát elsőre, úgy voltam vele, hogy persze, Izé meg a futóverseny. Aztán addig-addig nézegetem az előző verseny videóit, míg kb. két hét gondolkodás után, elhatároztam. hogy mi már pedig megmérettetünk ezen a versenyen. Neveztünk, mindenki nevetett, hogy persze majd ölben asszisztál végig Izé, amíg én az életemért küzdök, ám időközben kiderült, hogy az egyik kizáró ok a versenyből ha az akadályokon kívül a kutya nem a négy lábán fut. Hát mit volt mit tenni, akkor Izé négy lábon suhan majd. Eljött a nagy nap, Izéke nem értette, mire a nagy felhajtás, az ágyból sem akart kikelni. Aztán megérkeztünk, én futósba, az idő kánikulába, a kisasszony pedig gyanakvó üzemmódba csapott át. Amior elkezdtem locsolni, már tudta, itt valami készül és nem buli lesz a vége. Aztán rajthoz álltunk, és elindult a móka. Hat kilométer, 16 akadály, tűző nap, mellkasig érő, gaz, és mindenféle terem viszony. Az elején még el-el döcögött, de a sok fűcsomó meg kiálló gaz megnehezítette a dolgát. Aztán jött a süllyedős homok, emelkedő, d bátran vette az akadály. Kb. 1,5 km múlva elértük az első akadály, egy kutyaházon kellett átmenni, utána apa kicsit lelocsolta, ugyanis végig kísért minket egy üveg vízzel, hogy folyamatosan tudjuk Izét hűteni, hiszen ő 10 cm-vel a föld felet sokkal melegebb talajnak volt kitéve, mint nagyobb méretű társai. Ezek után jött gumi abroncs pálya, iszonyat meredek emelkedő, tápos zsák cipelés. még nagy emelkedő majd lejtő, sörös hordó cipelés és a vizes árkok, iszapon kúszás, és ő csak futott hol mellettem, hol mögöttem rendületlenül. Az utolsó két kilométernél láttam rajta, hogy kezd kifogyni a szuszból, már nem magáért fut, értem fut, tipeg és küzdi le a métereket. Volt egy pillanat, talán 3 akadállyal a vége előtt, amikor azt mondta: Oké anya, én most itt megállok és megvárom a buszt!
Tudtam, hogy nem azért állt meg mert rosszul van, egyszerűen feladta, nem akarta tovább csinálni.
Ekkor döntöttem úgy, hogy kivételesen én fogom őt biztatni és elhitetni vele, hogy bizony képes végig csinálni. Emlékszem az utolsó kétszáz méteren már velünk futott az egyik kísérő, mert így Izé sem állt meg, a végén pedig hatalmas tapsot és szurkolást kaptunk, mikor beértünk a célba.
Hogy mit éreztem én akkor? Büszke voltam! Izére! Kettőnkre! Arra, hogy ezt mi ketten együtt csináltuk végig! És ismét megmutatta, hogy a lehetetlen nem létezik!
"Legtöbbünkben jóval több rejtett képesség szunnyad, mint amennyit valaha is megvalósítunk. Gyakran éppen a bátorságunk hiányzik hozzá. Egy szerető társ bátorítása szárnyakat adhat."
/Gary Chapman/
