Sokan kérdezik tőlem, hogy mégis mi olyan különleges Izében. Miért rajong érte mindenki, aki csak meglátja. Őszintén? Nem tudom. Talán ugyanazzal a bájjal varázsol el mindenkit, mint annak idején engem, amikor először megláttam. Izé már akkor sem volt átlagos. Volt valami különleges a szemeiben. Két hatalmas szempár tele kíváncsisággal, egy csipetnyi huncutsággal és persze megannyi örömmel. Ez a kis töpörödött törp ördög nagyon is tudta mitől döglik a légy. Nem volt más dolga, mit egyszerűen cukinak lenni és úgy viselkedni, mint bármely más kutyakölyök.
Persze, tudom most arra gondolsz, ettől nem lesz ő különlegesebb bármely más édes pofijú kölyök kutyánál. Viszont ha elkezdem mesélni a történetét, hamar rájössz, hogy ez bizony nem egy átlagos kutya. Izé szeret bandázni, szereti más kutyák társaságát, és megmondani a tahó fiataloknak, hogy nézzenek már a lábuk elé. Örömmel veszi az emberi érintést, talán még a bőrt is lenyalja a kézfejedről, ha kellően be van sózva. Neki teljesen mindegy, hogy az életed során milyen hibákat követtél el, kihez vágtál hozzá indokolatlan sérelmeket, mert éppen ideges voltál és nem gondolkodtál. Neki mindegy, hogy kerekesszékes vagy, vagy éppen down szindrómás. Az sem zavarja, ha nem akarod őt simogatni, csak hadd legyen a közeledben. Talán ez az a tulajdonsága, ami számomra a leginkább szívmelengető. Hiszen adott egy 18 cm magas, 1 kg-os mínusz élőlény, aki fajtáját tekintve inkább egy méregzsáknak nézhető, mint cuki-muki puszi gyárnak.
Nem mondom, sok munka volt, hogy elérjük azt a szintet, ahol most vagyunk, de megérte. Izé egy kiegyensúlyozott, stabil idegrendszerű törpe terminátor, aki mindent túlél. Szerintem még egy apokalipszist is. Viszont nincs nagy mozgás igénye, szeret egész nap a takaró alatt kuksolni, de ha menni kell, akkor egy rövid haláltusát követően, amit oscar díjas színészeket megszégyenítve tud előadni, bármire rávehető. Szeret enni. Imád enni. Az evés az élete. Kaját. Gyógyszert. Néha szappant is. Fura kis lény.
Ha kell labdázik. Na nem velem. Csak azzal, aki megérdemli. Terápián. A gyerekekkel. Felnőttekkel. Fiatalokkal. Idősekkel. Mindenkivel. De velem nem. Velem minek én úgyis szeretem. Gondolja ő a kis fejében.
Okos kutya. Tud pár alap parancsot és trükköket is. Gazdája lusta és kevés a türelme. Izé meg egy flegma nőszemély. Nincs kaja, akkor csókolom. De amit tud, azt bármikor megmutatja. Ennél több nem is kell. ahhoz, hogy ő boldog legyen a világban, és mindenkinek egy apró mosolyt csaljon az arcára. Mindig mikor azon kesergek, miért ilyen pici, mennyi minden nehezebb számára, csak ránézek és azon gondolkodom mennyire lebecsülöm őt. Hiszen hány csivusz mondhatja el magáról, hogy agility versenyekre jár. Azt, hogy hivatalos vizsgával rendelkező terápiás kutya. Vagy éppen egy 20 fős falkában is bárkit rendre utasít.
Szóval, összességében egy csivava testbe bújtatott kis őrangyalom van, aki nélkül ma nem tartanék ott ahol vagyok. Sosem döntenék másképp, mint azon a bizonyos nyár végi napon, mikor megláttam, és tudtam ez a KisIzé velem jön.
