Izé és az ő természete...merő borzalom és cukormáz

Sok mindenről beszéltem már, ami Izével kapcsolatos, de egy dologra egyszer sem tértem ki. Milyen is az ő személyisége. Ha egy szóval kellene jellemeznem. Utálatos. Velem. Cuki. Mindenki mással.
Hát igen így állunk. 4, 5 éves kis lényével ő kitalálta, hogy én vagyok maga az ördögűző. Én. A nő, aki állandóan szadizza, szurkáltatja, bedobja a büdös vízbe megsikálni, megfosztja meredező, emberi szem kikaparására tökéletesen alkalmas karmacskáitól, és ennek tetejébe még azzal az ehetetlen moslékkal is eteti..mert attól nem lesz beteg. És akkor az embert próbáló kint léttől ne is beszéljünk, ne adj isten, veszem a bátorságot és elviszem kirándulni vagy agilityzni, de mikor utál a legjobban?
Amikor el kell jönnie velem dolgozni. Hát annál állat kínzóbb tevékenység nincs, de tényleg. Állandóan a vásárlók ölében lenni és gyűjteni a sok simit, esetenként mindenféle egzotikus rágcsát kapni, amit aztán anya ölébe lehet visszaküldeni.

És akkor nem beszéltünk még az itthoni állapotokról sem. A "nyanyamód". Átlagosan 24 órából 18-at horpasztással tölt. Értsd: "Húzzatok már el, hogy egész nap csendben és nyugalomban pihenhessek." Majd mikor hazaérsz jön a az a tipikus "komolyan képes voltál hazaállítani MOST?" mindezt este 10-kor.
Na nem baj, gyere anyucihoz egy puszira, biztos hiányoztam egész nap.
"A francokat, hagyjál már, mert leharapom az orrodat."- eközben apának- "Jajj apucika, olyan depressziós voltam nélküled, lécci lécci még egy puszit meg még százat had adjak neked. "

És így megy ez kivéve ha kaja van, akkor hirtelen jön a csóva meg a puncsolás, egészen addig míg jön az evés. Akkor előadja a rutinos " Ez mi a ló..ar? Ez az utolsó, hogy megeszem, holnaptól éhségsztrájkba kezdek. De tényleg!!"
Persze amikor lefekszünk mi történik...megvárja, míg elhelyezkedem, majd rám fekszik. És egész éjszaka rajtam, alattam, mellettem durmol kiterülve, mert az úgy jó, néha még horkol is, csak, hogy még véletlenül se tudjak aludni.

Persze, amint kilépünk a négy fal közül, mindenkivel űber bűbáj kis princess, közben felém küldözgeti villámokat szóró tekintetét, hogy érezzem a törődést. Én meg csak jót nevetek rajta. Elvégre a terápiás kutyának illik élvezni a másoktól jövő simit, meg játékot, a gazdit nem kell elviselni hozzá. Hogy zavar-e a viselkedése? Cseppet sem, amíg az itthoni szabályokat betartja, legtöbbször egészen vicces tud lenni az a sok mérges grimasz amit produkál, miközben kiiktatásom terveit szövögeti magában.

Izé meghódítja a Hard Dog Race versenyt!

Hat láb, két szív, egy büszkeség!

Izé gazdájaként, el kell mondanom, szeretem a kihívásokat. Szeretem az embereknek bebizonyítani, hogy képes vagyok olyan dolgokat is véghez vinni, ami szerintünk lehetetlen. Ugyanezt Izével is szeretem véghez vinni. Izé a legtöbb ember szemében egy szerethető kis lény, de se több, se kevesebb. Hogy idézzek egy vicces mondatot a múltból: "Arra jó, hogy egészséges felnőtteknek mutogassák, látványosságként..."  

(Neo csapat a start előtt. A képért köszönet Vid Gábornak)

Nos, az a nagy harci helyzet, hogy ő sokkal több, holmi látványosságnál. A világ legbelevalóbb csivavája. Nem azért, mert vizsgázott terápiás kutya, nem azért, mert agilityzik, és még csak nem is azért mert többet sétál átlagosan egy nap télen, mint más kutya egy egész téli hónapban. Ő azért különleges, mert ha én, mint az ő elme roggyant gazdája, kitalálok valami eszement dolgot, akkor szívesen de legalábbis az én kedvemért véghez viszi azokat az apró kis csodákat, küzdelmeket, amik más négylábú számára természetes. 

Szóval, jött az ötlet, hogy az Egyesületünk kapott egy felkérést, miszerint indulhatunk csapatként a Hard Dog Race, nevezetű terepfutó kutyás versenyen. A kitétel az volt, hogy egyeseületi színekben vizsgázott kutyával lehet indulni. Hát elsőre, úgy voltam vele, hogy persze, Izé meg a futóverseny. Aztán addig-addig nézegetem az előző verseny videóit, míg kb. két hét gondolkodás után, elhatároztam. hogy mi már pedig megmérettetünk ezen a versenyen. Neveztünk, mindenki nevetett, hogy persze majd ölben asszisztál végig Izé, amíg én az életemért küzdök, ám időközben kiderült, hogy az egyik kizáró ok a versenyből ha az akadályokon kívül a kutya nem a négy lábán fut. Hát mit volt mit tenni, akkor Izé négy lábon suhan majd. Eljött a nagy nap, Izéke nem értette, mire a nagy felhajtás, az ágyból sem akart kikelni. Aztán megérkeztünk, én futósba, az idő kánikulába, a kisasszony pedig gyanakvó üzemmódba csapott át. Amior elkezdtem locsolni, már tudta, itt valami készül és nem buli lesz a vége. Aztán rajthoz álltunk, és elindult a móka. Hat kilométer, 16 akadály, tűző nap, mellkasig érő, gaz, és mindenféle terem viszony. Az elején még el-el döcögött, de a sok fűcsomó meg kiálló gaz megnehezítette a dolgát. Aztán jött a süllyedős homok, emelkedő, d bátran vette az akadály. Kb. 1,5 km múlva elértük az első akadály, egy kutyaházon kellett átmenni, utána apa kicsit lelocsolta, ugyanis végig kísért minket egy üveg vízzel, hogy folyamatosan tudjuk Izét hűteni, hiszen ő 10 cm-vel a föld felet sokkal melegebb talajnak volt kitéve, mint nagyobb méretű társai. Ezek után jött gumi abroncs pálya, iszonyat meredek emelkedő, tápos zsák cipelés. még nagy emelkedő majd lejtő, sörös hordó cipelés és a vizes árkok, iszapon kúszás, és ő csak futott hol mellettem, hol mögöttem rendületlenül. Az utolsó két kilométernél láttam rajta, hogy kezd kifogyni a szuszból, már nem magáért fut, értem fut, tipeg és küzdi le a métereket. Volt egy pillanat, talán 3 akadállyal a vége előtt, amikor azt mondta: Oké anya, én most itt megállok és megvárom a buszt!

Tudtam, hogy nem azért állt meg mert rosszul van, egyszerűen feladta, nem akarta tovább csinálni. 

Ekkor döntöttem úgy, hogy kivételesen én fogom őt biztatni és elhitetni vele, hogy bizony képes végig csinálni. Emlékszem az utolsó kétszáz méteren már velünk futott az egyik kísérő, mert így Izé sem állt meg, a végén pedig hatalmas tapsot és szurkolást kaptunk, mikor beértünk a célba. 

Hogy mit éreztem én akkor? Büszke voltam! Izére! Kettőnkre! Arra, hogy ezt mi ketten együtt csináltuk végig! És ismét megmutatta, hogy a lehetetlen nem létezik!

"Legtöbbünkben jóval több rejtett képesség szunnyad, mint amennyit valaha is megvalósítunk. Gyakran éppen a bátorságunk hiányzik hozzá. Egy szerető társ bátorítása szárnyakat adhat."

/Gary Chapman/

Miért is Izé ez az izé...mert ő bizony Izé

Sokan kérdezik tőlem, hogy mégis mi olyan különleges Izében. Miért rajong érte mindenki, aki csak meglátja. Őszintén? Nem tudom. Talán ugyanazzal a bájjal varázsol el mindenkit, mint annak idején engem, amikor először megláttam. Izé már akkor sem volt átlagos. Volt valami különleges a szemeiben. Két hatalmas szempár tele kíváncsisággal, egy csipetnyi huncutsággal és persze megannyi örömmel. Ez a kis töpörödött törp ördög nagyon is tudta mitől döglik a légy. Nem volt más dolga, mit egyszerűen cukinak lenni és úgy viselkedni, mint bármely  más kutyakölyök.

Persze, tudom most arra gondolsz, ettől nem lesz ő különlegesebb bármely más édes pofijú kölyök kutyánál. Viszont ha elkezdem mesélni a történetét, hamar rájössz, hogy ez bizony nem egy átlagos kutya. Izé szeret bandázni, szereti más kutyák társaságát, és megmondani a tahó fiataloknak, hogy nézzenek már a lábuk elé. Örömmel veszi az emberi érintést, talán még a bőrt is lenyalja a kézfejedről, ha kellően be van sózva. Neki teljesen mindegy, hogy az életed során milyen hibákat követtél el, kihez vágtál hozzá indokolatlan sérelmeket, mert éppen ideges voltál és nem gondolkodtál. Neki mindegy, hogy kerekesszékes vagy, vagy éppen down szindrómás. Az sem zavarja, ha nem akarod őt simogatni, csak hadd legyen a közeledben. Talán ez az a tulajdonsága, ami számomra a leginkább szívmelengető. Hiszen adott egy 18 cm magas, 1 kg-os mínusz élőlény, aki fajtáját tekintve inkább egy méregzsáknak nézhető, mint cuki-muki puszi gyárnak. 

Nem mondom, sok munka volt, hogy elérjük azt a szintet, ahol most vagyunk, de megérte. Izé egy kiegyensúlyozott, stabil idegrendszerű törpe terminátor, aki mindent túlél. Szerintem még egy apokalipszist is. Viszont nincs nagy mozgás igénye, szeret egész nap a takaró alatt kuksolni, de ha menni kell, akkor egy rövid haláltusát követően, amit oscar díjas színészeket megszégyenítve tud előadni, bármire rávehető. Szeret enni. Imád enni. Az evés az élete. Kaját. Gyógyszert. Néha szappant is. Fura kis lény.

Ha kell labdázik. Na nem velem. Csak azzal, aki megérdemli. Terápián. A gyerekekkel. Felnőttekkel. Fiatalokkal. Idősekkel. Mindenkivel. De velem nem. Velem minek én úgyis szeretem. Gondolja ő a kis fejében.

Okos kutya. Tud pár alap parancsot és trükköket is. Gazdája lusta és kevés a türelme. Izé meg egy flegma nőszemély. Nincs kaja, akkor csókolom. De amit tud, azt bármikor megmutatja. Ennél több nem is kell. ahhoz, hogy ő boldog legyen a világban, és mindenkinek egy apró mosolyt csaljon az arcára. Mindig mikor azon kesergek, miért ilyen pici, mennyi minden nehezebb számára, csak ránézek és azon gondolkodom mennyire lebecsülöm őt. Hiszen hány csivusz mondhatja el magáról, hogy agility versenyekre jár. Azt, hogy hivatalos vizsgával rendelkező terápiás kutya. Vagy éppen egy 20 fős falkában is bárkit rendre utasít. 

Szóval, összességében egy csivava testbe bújtatott kis őrangyalom van, aki nélkül ma nem tartanék ott ahol vagyok. Sosem döntenék másképp, mint azon a bizonyos nyár végi napon, mikor megláttam, és tudtam ez a KisIzé velem jön.